pontosvessző

félre minden érzelgősséggel. korszakaink támadnak és védekeznek az akaratosság igazságtalanságai ellen, a kitaszítottság és az indokolatlan, értelmetlen megbélyegzések ellen, a testek lusta, mindenekfölött álló hatalmi tánca ellen, a tőlünk bölcsebbek és nálunk szelídebbekké lenni vágyó vadak makacs, konok távolmaradása ellen, a partra vetettség és a helyhez nem kötöttség kétségbeejtő kitartása ellen, az imák hiteltelensége, a szüleink hiteltelensége, az irány-, és hangadók, a saját kimondott mondataink hiteltelensége ellen, az olvasottság, az irányítottság, az előre kódolt érzelmi meghatározottság elvárása ellen, az el nem érhető, sőt meg nem közelíthető horizontok illúziói ellen, a növekvő köröm és a varázstalanul pusztuló test ellen, a manírosságnak, sznobságnak, érdektelenségnek, közömbös rendnek való megfelelni nem bírás ellen, a saját lehetetlenségeink és ugródeszkáink korhadó alapjai ellen, gazdagon felvértezett érzelmi egyensúlyunk megtartása és ennek fájdalmasan valós és visszafordíthatatlan következményekkel járó szétpattogzása ellen, őszintétlenségünk és gyávaságunk ellen, cinizmusunk és szarkasztikusan megnyilvánuló éleslátásunk ellen, gyenge logikánk okán dagadó intuitív büszkeségünk ellen, alakváltásaink ügyessége és bőrünk szabadon vásárra bocsáthatóágának egyértelműsége ellen, a magunkkal vonszolt évekig szedegetett értékeink haszontalanságára és hiábavalóságára való ráébredésünk, ebből következő elkerülhetetlen és könnyed pusztításunk ellen, öndestruktív és gyávaságából merítve félelmeit hanyagsággá alakító jellemünk ellenőrizhetetlen végletes vadcsapásai ellen, ennek kínzó természetességtudata és oly egyértelmű bizonyossága ellen, különbségtevéseink fordított átgondoltsága és elveszett gyermeki kegyetlenségünk ellen, akarva élvező és tanulni nem képes öntelt vágyaink ellen, csikó-voltunk és a minket ezzel szembesítő nagyok ellen, a minket meg nem értők, a tőlünk joggal és különös érzékenységgel tartók, a sorsunk fölött megrettenve őrködők ellen, a gyökereink és ezeket elrágó heves és élesre nyesett fogaink, saját fogaink ellen, freud ellen, ginsberg ellen, hendrix ellen, gombóc artúr ellen, önismeretünk találékonysága és lelkünk vonalainak átláthatóvá fejlődő romlása ellen, szüzességünk és annak elvesztésének akarata és kényszerű bekövetkezte nyomán soha vissza nem hozhatósága ellen, állapotaink nyomasztó váltakozása és tetteink felelősségérzetünk híján esetleges áramlásának szépsége ellen, egymás ellen, a megsejthető, a remélhető, a bizonyossá sosem váló, de oly erősen meghatározó kötések ellen, az egymás felé rezdülések halálfélelmes sikolyai, az ordítások ellen, a magunkhoz láncolás feszítő vágya és kölcsönös süketségünk feloldásának vakfoltjai ellen, hirtelenségünk és múlandóságunk szelének érkezése ellen, makacs és fejet nehezen hajtó jellemhibáink összekapcsolódó párbeszédei ellen, következetlenségünk és hazugságaink csalásai ellen, a kiábrándultság édes, meleg süppedéke ellen, korszakaink támadnak és védekeznek az élet ellen hasztalan.

nem a lemoshatatlan napok
tétova időszövedéke
sokkal inkább három-négy véletlen
óvatos ügyetlensége
légnemű bizonyosságunk vágya és
makacs, át nem ruházható
féltése titoknak
-itt rejtőzhet a szeretés hiánya.

mikor voltál utoljára boldog?
vagyis hol romlott el a mindened vajon hm?

amikor szerelmes lettél a vonaton pedig nem is gondoltad hogy pont őt pont akkor ó köszi sors jótündérek meg minden erdei manó?
amikor a hétköznapokból kiszakadva állandó légiutasként csapódtál karokba minden héten minden alkalommal tisztán és igazán?
amikor végre közös zugba húzódva tündökölhettél párral önálló élettel mindennek birtokosaként függetlenül és elválaszthatatlanul?
amikor meginogva és lerombolva az addigi mindent elképzelt és éppensejtett történetbe ugrottál mert az más és annyiraolyanmint és elérhetetlen?
amikor mindez a valóságban is megjelent és gyomorszájon rúgott hogy tényleg olyan amilyen és elérted ami elől már inkább menekülnöd kéne ha nem akarsz meghalni?
amikor a semmiből a szenvedésbe csapódott egy tánccal az új és nem számított hogy ordít: illúzió illúzió illúzió boldog voltál a táncban a szédülésben az illatban?
amikor mindennek végén egyedül maradva terápiásan ápolgatva magadat égetni kezdted az összes égethetőt és megállíthatatlan zuhanásba vetődtél hogy életben maradj?
amikor mindentől elrugaszkodva hasadni kezdtél magadból egy-egy részt elosztogatni szétszórni nemszámítani semmi elől ki nem térni élni?
amikor visszatalálósan hazatérősen keresgélve akadtál egy-két gyökérre ami még nem sorvadt száradt pattant el és nosztalgikusan csavar egyet a sziveden?
amikor visszareppensz emlékezetben és újralátod újraérzed újravágyod a mindent a rengeteget és tudod hogy elrontottad tudod hogy hol rontottad el?
amikor arra gondolsz nem véletlen semmi sem és más boldog lesz majd ugyanezért és ha el is rontottad talán időben szálltál ki mindenből?
amikor új mosolyokat fogadsz és indítasz útra semmiért az élményért a tapasztalásért a felejtésért az elfedésért a ráépítésért?
amikor semmi mást nem érzékelve elrepülsz nagyon messze csak te csak zenével csak a tánccal csak a tánccal csak a tánccal?
ilyen pár nap jön újra ilyen utazáshoz lehet csatlakozni már el is késtetek zuhanok zuhanok zuhanok most még zuhan de hol áll majd meg megáll-e egyáltalán vagy elég.

jövök haza olvasom vodkanarancs na ne csináld már sosem szeretted a vodkát és igen émely kel életre a gyomrodban amikor meglátod a kiírást próbálsz persze elképzelni szituációt ez nem jó szó helyzetet amikor megörülnél a vodkanarancsnak de nincs olyan valami mégis megmozdul benned az émely testet ölt fantáziálsz hazáig arra gondolsz arra gondolok milyen lehet amikor megtámadnak nem filmesen hanem úgy igazán mit tennék meg tudnám e védeni magamat valószínűleg nem megvernének kirabolnának elvinnék a könyvet amitől nehéz a táskám és nem is az enyém aztán hazarohannék zaklatottan telefonálnék kit hívnék hát persze hogy tudom kit hívnék és mi lenne átjönne sietne megölelgetne aggódna kérdezne pedig akkor már rohadt mindegy volna igazán nem számít ki és hogyan és mi van utána ha már egyszer megtörtént így van ez mindennel egyébként ha egyszer már megvolt akkor teperhetsz meg próbálkozhatsz meg kapálózhatsz meg mások is tehetik ezt veled ugyanilyen igyekezettel hévvel de nincs értelme mert nem leszel újra szűz nem leszel újra először szerelmes meg boldog sem fészekben sóvárgó hülye az vagy hogy azt hiszed átélheted újra az egyszer megtörténteket nem és megemészteni is csak egy egyszer tudod őket de azt kell megemészteni egyszer mert másképp vissza akarnak jönni mint most hányinger hányinger émely ahogy a múltak kapálóznak felfelé a torkodon ami fáj mert megáztál ez a június ilyen esős de picsába június van rég elmúltak a hónapok amik után dobálod magad nem vagy woody allan hogy ezt frankón megfogalmazd csak nézel és hallgatsz hülye picsa vagy mindent elhiszel mindent komolyan veszel azt hiszed komolyan vesznek mert te figyelnél dehogy csak futod a köreidet újra beleugrasz értelmetlen és egyszerűen szar vitákba számonkérsz magadat őt mindenkit miért szar a világod hát térj magadhoz mondják persze mondani te is tudod másnak kitűnően elhanyagolod a barátaidat váratlanul amikor eszedbe jutnak felkeresnéd őket de már a gondolattól lelkiismeretfurdalásod van mert magadról is akarnál beszélni pedig nem azért kerested őket meg így hát csendben maradsz nem szólsz egy idő után nem szólnak ők sem kellemetlen társaság leszel nem akarod már amit és téged sem akarnak de megszoksz hányás az hiányzik egy nagy mindent kiadás egy fék nélküli kiömlés ami nem tánc ami több ami csúnya és gátlástalan és nem jó kicsit sem az egy hányás ami nem elnyom ha kitörli ezt az émelyt meg megfulladsz kezdek megfulladni és még csak most kezdeném elmondani de nem.

eső
mint egy tiszaújvárosi reggel
eszembe jutnak
a párák a ködök a harmatok
a párnák a köldökök a hajlatok 
a napnyalábok mind
az együtt a külön az ébredések
a padon a földön az ágyon a fotelban
a kávék a rántották a vizek
a tornacipők a papucsok a koszos lábfejek
az izomlázak a horzsolások a sajgó fájdalmak
a tompa tekintetek az összeragadt nevetések a repedő ölelések
a hajak a kócok a szőrök
a zenék a versek a táncok
nem közhely
zenék versek táncok
az anyukák a barátok a testvérek
a kockák a foltok a virágok
az illatok a buszok a hajléktalanok
a neszek az ordítások a könnyek
a szorítások a szédülések a kuporodások
a soha meg nem torpanások
a szakadások
a hasadások
a zúdulások
az áradások
a robbanások
az ugrások
a szelíd ülés ahonnan visszanézve minden
csak tegnap történt

szeresd a korszakaidat

nem bírta már a szoba félfülledt páráját. a feltűrt mackónadrágot a koszos ablakot a poros szőnyeg szagát.
a tömbökbe zárt nyárelőt.
lement. könnyvvel. csinosan öltözve, tiszta tekintettel. térre, padra, szökőkúthoz közel, szürkületben. tornacipője ütemes léptei, nadrágja egyenes szára, jobbra-balra moccanó csípője, bólogató haja tudatos képet festettek, határozott és egyszerű volt. tudta, nem találkozik senkivel, nem elegyedik beszélgetésbe, nem szólal meg, egyetlen nyitott szem lesz, semmi más.
azonnal elhelyezkedett. írt pár sort, mert a hely nosztalgikus módon előidézett pár nem is olyan régi emlékképet, melyek emlékkép voltát még nem tudta helyre rakni bensőjében. sóvárgás és a történteken túljutni nem tudó értetlen kapálózó szavak fogták körbe, és erősen szorították. leírta amit le kellett, aztán megnyugodott.
és metaxa.
az első mondattól kezdve rendben volt. jó időben, jó helyen találtak egymásra ő és a könyv. világ kizárva, betűk, papír, fehér és fekete a pulóver zöldjével. lassan sötétedett. alacsony kültéri lámpák gyúltak. a szökőkút csobogása játszott a topogó gyerektalpakkal. nem vágyott mezítláb lenni, nem vágyott fűbe feküdni. a beton, a márvány, az épület hűvöse, a tornacipő talpa, a semmit nem akaró esti szürkeség egyszerű volt és nyugodt. gondolatok, kifacsart aszalódó érzések, vergődő pókfonalak hálóitól távol olvasott. néha felpillantott. meg-megnézett egy-egy arra járót. senki nem érdekelte, senkire nem figyelt fel, senki nem ragadta meg a szempillantásnál tovább. eszébe jutott, tényleg nem szerethet bele minden második szembejövőbe. amikor a tekintete kicsit kiszakadt a papírból, eszébe villantak emberek, képek, hangok, illatok, vágyódások, de ezek mind elhessentek tizedmásodpercek alatt, szinte csak a bőr vékony hártyája alatt fogalmazódtak meg, a tudat által lyukacsosan lezárt szitaszerű elme bizonyára lélek feliratú szentimentális szegletében. ignorable whitespace?
telefonon beszélt a testvérével.

később zsibbadni kezdett, helyet változtatott hát. egyenes vonalban, nem töprengve kerülő útvonalakon a főtér felé indult. az emberek arcára nem is nézett. tekintetek dobódtak utána, de láthatatlanná vált. nagyon jóleső nyárelő idő volt. átsétált a téren, megnézte az ottani szökőkutat, szemkontaktusba keveredett két szőke kislánnyal, akik bizonyára furcsállották, miért ül ott a furcsa kövön a mosolygó néni.
enyhe éhség játszott a gyomrában.
kicsit visszafelé sasszézva ismét egy padra telepedett. kellemetlen büdös áradt a mellette álló bokorból, de tudta, orra percek alatt megszokja majd a mindenhol terjengő idegen illatot. tovább olvasott. nem messze tőle hangos férfihangok részeg énekbe kezdve közeledtek, néhány hajléktalan pedig szerbiáról vitázott zaklatott borgőzben. figyelmeztető erejű félelem suhant át rajta, azonnal továbbállt hát.
megéhezett, ezért nagyon megörült az útjába eső csokoládéautomatának. snickers, reklám nélkül. bedobott egy százast és két ötvenest, de az automata nem működött. csalódott, már szájában érezte a mogyoró és a krém csokoládés keveredését, a fogai közé szoruló nyúlós, erős masszát. a sikertelenség nem törte le, továbbment, a villamossínek mentén, emlékei szerint egy
általa igen kedvelt pub irányába. nem kocsma, mert nem kocsma, inkább pub-nak mondható.
teára vágyott, feketére, tudta hogy ott finom és biztos a tea élménye, az útjába kerülő szánalmasan vonagló alaktalan és magukból kifordult szórakozó fiatalokat be sem engedve látómezejébe egyenesen a sarki bejárathoz ment. a pultos arcát ismerve, köszönés és gyors helykereső körbetekintés után egy teát kért, utólag azon gondolkozva, vajon hallotta-e egyáltalán a pultos az ő elhaló, minden bizonnyal suttogás szintű lányhangját, mely még az odafelé vezető út elborult és magány-szerű érzésétől lehetett erőtlen.
a pincér bizonyára hallotta, mert megérkezett az egy lábon álló forgatható asztalra a kis tea-szett, a bögre forró vízzel, tetején kis tányérkán az aranyló sárgás csomagba bújtatott filter, külön üvegobjektumban a fehér kristálycukor és a zöld tetejű citromlé. ne feledjük a kiskanalat.
a teát rutinos és egyszerű mozdulatokkal készítette, fülének jólesett a helyre jellemző mindig a hangulatához passzoló zene, az emberekre nem fordított figyelmet, örömmel állapította meg, hogy nincs dohányfüst, és tovább olvasott.
telefonon váltott pár megnyugtató mondatot a baránőjével.

teáját lassan kortyolva, teljesen eggyé sodródva a mondattal végigolvasta a könyvet. két helyen feljegyzést készített a füzetébe, majd összepakolta asztalra rakott holmijait, felvette a pulóverét, ügyesen egyensúlyozva visszavitte a tea-szettet a pulthoz, fizetett, és távozott.
kilépve a világ kellemes és egyszerű, nyugodt, és magány érzésétől mentes volt. egyenesen hazafelé indult, ütemesen lépdelve a szürke betonon a lámpák hullámzó világításában. nagyon szeretett volna telefonálni, elmondani valakinek a könyv nyújtotta élmény nagyszerűségét, összefüggéstelenül áradni pár percig, megosztani azt a csodálatos érzést, ami teljesen kitöltötte, de pontosan tudta, nincs ilyen embere, és ez egy pillanat alatt előhúzta a napközbeni gondolatok mindegyikét, az embereket, a képeket, a befejezetlen történeteket, melyeket nem nőtt ki, bármilyen érthetetlenek is. tompán fájni kezdett belül, és valami eszelős nyugodtság mögött érezte, megroppan a gondolatok alatt.
az út mellé kisebb patakot vizeltek a részeg férfiak, undor fogta el, nem értette, mi ez a keret, miért itt, miért így van elhelyeződve még mindig.
az út mellett újtra megpillantotta azt a görény vagy menyétszerű kis állatot, melyet nemrégen már ugyanígy meglesett egy éjjel. cinkosának érezte, kísérőjének, társának, talán kitalálhatta volna, kinek a leképeződése lehet a kis állat, de úgy érezte, elég ha menyét marad a menyét, vagy görény, bármi is legyen az. örömmel állapította meg, hogy nem fél egyedül hazamenni, ezt néhány napja fedezte fel magán.
egykori szerelme háza elé érve lüktetve szakadt ki belőle az érzéshalom, megrohanva és megbénulva tekintett fölfelé, a hiány érzése egy ember, nem érzés, hanem egy ember után.
ahogy saját házához közeledett, egyre jobban félni kezdett, groteszk módon minél közelebb volt a biztonságot jelentő albérlethez, annál jobban tartott ijesztő és veszélyes támadásoktól. ezt megállapítva magában némileg tompult a félelme. a lift a nyolcadikon volt, rá várva szokás szerint leült a második lépcsőfokra, és megérezte magán a kellemetlen kocsmaszagot. nem örült neki, hiszen nem is fogyasztott alkoholt. a liftből kiszállva pillanatok alatt bejutott az erkély nélküli lakásba, kurtán beköszönt a lakótársának, levette ékszereit, a fürdőszobából kiérve átöltözött, kent egy óriási szelet májkrémes kenyeret, töltött egy fél bögre hideg tejet és magára zárta az ajtót.halk indiai zenét indított, megnézett néhány szokásos internetes oldalt, vacsora után megette az utolsó csokoládéját, és írt egy ímélt a könyv írójának, melyben kifejezte, hogyan hatottak rá az olvasottak. 
mire ezeket a sorokat leírta, érkezett válasz is.
épp jókor.

kedves ted és kedves zoe-jane
ha olvassátok ezt a bejegyzést, kérlek élesszétek újra a blogotokat
mert az hogy eltűnt, olyan érzés, mintha bezárna a sarki palacsintázó
vagy nem lehetne fagyit kapni nyáron
vagy tilos volna mezítláb táncolni a fűben
szóval
térjetek vissza mert így megbillen a világ
köszi

a muszáj elsorvaszt
kihányom a fényt
gyere tavasz

ablakot nyiss

az élet lassan, már-már megfontoltan csurgott ki a kezeim közül
csurgott a kezeim között
zaklatott fények bújkáltak folyton a függöny mellett
nem szerettem a tavaszt.
minden sugara -a sarjadó fű a lomhán feslő felhős ég a zizegő bogársereg-
minden azt kiáltotta:
élet! élj! éljek.

már csak a szomszéd erkélyen szeretem a zöldet
becsukni jó a szememet elbújni a hold alá
eltaposni ami még repked mászik
én már csak így szeretem a tavaszt

hiányfoltok vagyok.
a hajam. a mosolyom. az érintéseim .
csak a lábujjaim állandóak.
minden más megrepedt.
eddig fénnyel mindig összeragaszthattam.
most kiszárít a napsugár.

diszkréten válok szuicid némává.
hátára fordított sündisznó vagyok.

ablakot nyiss.
ajtót zárj.

ez egy teadélután egy nagyon kínos véget nem érő hallban
ahol az Idő-foltozó tartozék-lények egymást dörgölik 
és sorra viszketni kezd a lábuk a kezük a szájuk belseje az arcuk
a nyelvük fölött az a pikkelyes réteg amiről most betűket kaparnak
én nem szakadok mert rajta vagyok valami nehezen szakadó láncon
amivel mantráznak pedig ma se meg tegnap se voltam krisnás meditáláson

pedig bár testtel meg mindennel
de a vér is érintkezik a  szívemmel
az áramköreim az agyammal
a tudat azzal a  makaccsal
a bánat bekopogó ajtaját hát hiába ráznám nem enged át
mi még nem vagyunk eléggé vagy már nem
persze én nem tudom hogy én sosem
meg a szellem is furán ha kiürül
már nem hallom tisztán a hegedűt
a tücsköt a bogarat a halat a nyarat
de még lecsúszik a torkodon aztán kaparod a falat
meg mászol rá ahogy másznak rád a hangyák a fűben meg  a muslicák
az a repülő hullám a szobán át
és lassabban hallom a trombitát
de siklik a sugár a homlokodon
meg látom a vízcseppeket magamon
és nézem a kezeimet a fejeden és a melleim hullámzását figyelem amíg meg nem törik ez  a fegyelem
ami kitart egy darabig meg azon túl de már tartasz egy kicsit a vadabbtól
pedig a lényed nem vendég nem albérlő
őt is szereted  csak nem mindig  kívülről
meg olyan a tánc is ami az agyadban rágja a drótot és halkabban
dudál a vasúti síneken az a képzelt gyerek az is idelenn
olyan nem tudod  pedig  akkora mint a világ teteje az ostora a hegye ami látszik a szélvédőn
pedig a legyeket lefújják a térképről
és nagyon  elborulós a gondolat amivel simogatod néha az arcodat a hangomat
felemelem pedig nem nagyra nő
ez egy aprócska állat a serpenyőn egy szúnyog  berepült a szobádba
én meg leütném ha látnám a hibákat
nincs bocsánat
látom a csatádat
zárom az imámat

szóval nem alszom
már reggel van úgyis
ilyenkor a takaró alatt sem jobb meg szúr is
hát ma kell tűrni, hogy a bőröd megint lecsapja a forró
és nem kezdeni sírni pedig a tojás megint a földön landol
lapos tányér alján más lehet a világ
amíg rád nem borul törvényszerűen az a darabos sárgaság
valami kicsapódott belőled valami nincs meg
a májam? -nem iszom
a szívem? -még zakatol
a lélek?...-igen, az lesz
egy része megfehéredett és a tányér szélére ült le
odatapadt
most vakarhatom a lelkem amíg le nem töredezik onnan
majd rémes hangja lesz a villának amikor a tányérral kánonban
hülye nyikorgó irritáló játékba kezdve
ragaszkodnak a saját szabályaikhoz a lelkemet kicselezve nem eresztve
ha lenne a sarkon közért most leugranék talán
a pult fölé hajolnék és kérnék szépen
a kifli meg a jegeskávé mellé
-mert ha lenne közért a sarkon,
reggelente biztos ilyesmiket kérnék-
egy kis darab lelket úgy tíz dekát, talán
tizenöt lett, maradhat?
persze
legyen
majd elrakom ami nem kell
mert jó az ha van az embernek otthon tartalékba lélek
friss ami fel van készülve és kellően kérges
nem ilyen puha elhasználódott legyengült és ráncos
mint egy vacogó kisállat akinek már nem is fájnak a rácsok
néha ő is kap enni
a ketrecbe bedobnak neki egy kis eledelt azon elaludhat
de ha már kidörzsölte a szőrét a ketrec merev rácsa
lehet, hogy eszébe jut
jólesne
ha valaki látna

mert mi még az a generáció vagyunk akik nem tizenhárom évesen veszítettük el a szüzességünket
nem fésüljük olyan gyakran  a hajunkat nem küldünk percenként 60  unom-utálom impulzust
a világ felé és az éter hangjait ugyanúgy (kevéssé) ismerjük mint az illatát
és mi már az a generáció vagyunk akik működnek is mert megtanították nekünk
s nem csak élünk egy elborult rendszer keretei között a képben
ugyanakkor nem piszkáljuk a körmeink alól a koszt az út után közben mert nehezen indulunk
 
ha a csavargók tízparancsolata az útibiblia hát tanuljunk előbb életet tőlük
nézzük meg pad tetején állva is kezünket melyik rongyba töröljük

mondd emlékszel, mikor először fúrt fülünkbe forró viaszként a blues...?
fül-, agy-, gyomor-, lélekmosás...
amikor tátott mosollyal rohantunk neki a napnak
és ütemesen robbantunk buborékká a füvön?
hányszor róttuk a tébolyult köröket hogy valami kiszakadjon belőlünk ami nem volt a miénk...
milyen volt áldozni a napnak az illatnak az íznek a bódulatnak
szembetörökülni a világgal és könnyezve hátradőlni
emlékszem jó volt

csak a rés keskeny hozzánk kint maradunk mint a sátor aljára ülepedett koszok
fáznak nem tudnak összebújni nem találják a napraforgókat
hova tettétek a pipacsokat?
hol csöpögtek el a színek
hova tettétek a pipacsokat?
fáj a fejem, hagyj ma este
hova tettétek a pipacsokat?
mindjárt itt van a születésnap
hova tettétek a pipacsokat?
keserű a kávé mért nem raksz bele tejszínt?!
megint rosszul számoltad meg őket most el fognak veszni!
ki az ott melletted miért jött veled eddig?!
és aki jött veled az most miért szaladt el gyáván??
mikor akarsz már végre felnézni ?!
miért félsz az égtől?
miért félsz az égtől???
a felhők nem bánthatnak te gyáva!
hova tettétek a pipacsokat?
mi a baj ezzel szerintem tökéletes
hol vannak már az átkozott pipacsok...
keress már meg végre legyél kíváncsi rám!
nem találom a pipacsokat hát nem érted???!!!
elmentek és megint itthagytak mindent!
HOVA TETTÉTEK A PIPACSOKAT?
hol vannak a pipacsok hol
én rossz keretet választottam bocs nekem nem jó a műanyag lószőrt akarok és karmot
mint a sasnak a héjának a keselyűnek a borznak én lábakat akarok és rohanni velük el
meleg van itt nem bírom a klímát lábakat rohanni akarok velük el
és mik ezek az arcok erről nem volt szó többet kapok mint régen nem ez kell
ragaszd már fel a szárnyaim nézz föl nézz rám rendesen
keresd meg a pipacsaidat aztán gyere vissza ha megvagy
ne raboljuk egymás idejét tegyél úgy mint aki érti sőt élvezi nem értem miért nem élvezed
nézz már magadra nézz már bele a napba az égre miért félsz az égtől

hova tettétek a pipacsokat...?

jól eldugtátok őket
itt megint csöpög a csap
hallom a zörejek az ágy mögött
falhoz szorítják a tündért
egy fogpiszkáló törik ketté
a húsba szúrod ropog-e már
süljön-e még
katatón kanalazással lefetyelem a tejet
a szomszéd bérház nem tágít
sem innen sem a teret
nekem kell a tű minden nap
én csak így szeretek lenni
ébredéshez szerelemhez síráshoz tánchoz
elalváshoz nem jó de minden más órában
fusson tű a bakeliten
én egy füzetbe firkálok te a faladat
faladat faladat faladat
rajzolod folyton
naponta átfested. én néha lebontom.

amikor megláttam a gyufásdobozt
a skatulyát
zöld erkélyekkel elefántbőrrel
visszahúztam lobbanékony fejemet
ha hasad a nap én nem akarom
látni

vége
üres a terem.
az időmet kitagadtam a szentháromságból
az alakzat csúcsán guggolok.
az éjszakába vessem magam vagy az útra
talpam alatt érzem a hajnali vizeket
kereslek út kereslek rajtad
foszlok ketté hasadok
én a mag vagyok
terméketlen a föld
alattam korán nedves a fű
száznyi karom pattan feszül
nem tart meg ez a test
látod.
nem élhetek a könyöködön.
(elkopnék)
talpam alatt futnak a hajnali vizek

http://akaromanapot.freeblog.hu